Az erdő nem volt éppen csendes azon a napon. A sok esőtől megduzzadt patak jókedvűen zubogott lefelé a kisebb-nagyobb sziklákon, a madarak mintha énekversenyt tartottak volna, egymást harsogták túl a fák lombjai között, lejjebb pedig egy darázscsalád repkedett kitartó zümmögéssel a patak és a darázslakásul szolgáló faüreg között. Ebben a zajban alig lehetett hallani az úton kétségbeesetten álldogáló két gyerek hangját:

• Difi, Difi! Merre vagy? - Kiabálni nem mertek, hiszen tudták, hogy az erdőben azt nem szabad, de azért kicsit megemelték a hangjukat, mert jobb ötletük nem volt, hogyan keríthetnék elő az elkóborolt kiskutyát.
• Anya mondta, hogy ne engedjük itt el, még kölyökkutya, el fog veszni! - mondta tanácstalanul Panni. - Még minden érdekes neki.
• Talán megijed és keresni kezd minket... - vélte Peti, aztán hirtelen felkiáltott - Nézd Panni, ott a farka!

Valóban: az utat szegélyező szedresből a kölyökkutya izgatottan repkedő zsemleszínű farkát pillantották meg. A gyerekek odaszaladtak és próbálták megtudni, mire ez a nagy izgalom.

• Állj már arrébb Difi, mit találtál?
• Csatold rá a pórázt! - kiáltotta Peti.
• Rendben - válaszolta Panni és máris csattant a póráz a nyakörvön. Difi kelletlenül de most már szófogadóan hátrébb húzódott és utat engedett a testvéreknek a szederbokor felé.

A két gyerek sünit várt, erdei egeret esetleg kisnyulat. Gyakorlott kirándulók voltak, ismerték az erdő állatait, növényeit, de szinte minden alkalommal fedeztek fel valami újdonságot. Most azonban egy olyan lény feküdt előttük, amihez foghatót még sosem láttak. Leginkább egy krumlihoz hasonlított, de hosszúra nyúlt keze és lábai voltak és hatalmas szemei. A legfurcsább azonban az volt, hogy a fején piros sapka virított, nem messze tőle pedig egy aprócska hátizsák. A döbbenet akkor lett teljes, amikor a lényecske meg is szólalt.

• Na, végre hogy leszedtétek róla ezt a fenevadat! Már azt hittem elevenen fog felfalni. - Vékony lábaira állt és porolni kezdte a nadrágját.
• Te milyen állat vagy - kérdezte meg végül Panni, mert ő tudott először megszólalni.
• Kikérem magamnak én nem vagyok állat, én egy bubu vagyok. Nem igaz, hogy nem láttatok még Bubut? Tele van velünk a város!

Panni és Peti zavartan néztek egymásra: Budapesten laktak a családjukkal, naponta rótták a füstös utcákat, ültek a villamoson, metrón, de bubuval még soha életükben nem találkoztak, sőt, nem is hallottak róluk. A bubu közben láthatóan megnyugodott, összeszedte a hátizsákját és sokkal nyugodtabb hangon folytatta:

• Jó igazából nem vagyunk olyan sokan, vagyis csak néhány példány él már csak belőlünk: van egy unokatestvérem a Keletinél és egy kisebb csapat a Petőfi hídnál és még néhányan itt-ott. A lényeg, hogy azonnal vigyetek el innen a városba, mert meg lehet itt bolondulni. Fenevadak, zümmögő szörnyek, meg ez a félelmetes vízvezeték! Azonnal vigyetek vissza az én kis aluljárómba!

A két gyerek közben visszanyerte a lélekjelenlétét. Panni, aki közeledett a 10. évéhez úgy gondolta, neki kell kézbe venni az ügyet:

• Szerintem először illene bemutatkozni: én Petneházy Panni vagyok, ő pedig az öcsém Peti. Budapesten lakunk, de eljöttünk kirándulni a hegyekbe.
• Beton Bubu vagyok. - válaszolta kelletlenül a bubu - Betinek szoktak hívni a többiek. Egy család táskájára kapaszkodtam fel és itt pottyantam le róla, ugyanis elaludtam. Ha tudtam volna, hogy ide jönnek, még a metróállomáson faképnél hagyom őket.
• Dehát itt minden olyan gyönyörű! - mondta hirtelen Peti - mi minden hétvégén kirándulunk: sziklát mászunk, patakba gázolunk, forrásvizet iszunk! Anyu és apu megtanították a növények és a fák nevét és már azt is tudjuk merre kell mennünk, ha eltévedünk.
• Hát engem nem érdekelnek a virágok és a fák, de nincs nálatok egy telefon? Játszhatnátok rajta, nagyon szeretem a metrón nézni, ahogy az embergyerekek játszanak! Vagy tegyetek be valami zenét és hallgassuk jó hangosan!
• Az erdőben nem szabad hangoskodni! - mondta Panni - Még ennyit sem tudsz? Elriasztod vele az állatokat.
• Annál jobb… - morogta Beti.

Egy pillanatig csend lett. Beton bubu egyik lábáról a másikra álldogált, majd csendesen megkérdezte:

• No, akkor visszavisztek az aluljáróba vagy sem?
• Persze, hogy visszaviszünk, de még csak a kirándulás elején járunk és itt fogunk aludni nem messze egy faházban - válaszolt a Panni - Tarts velünk és holnapra otthon leszel a sötét, vizes aluljáródban.

Beti vágyakozva sóhajtott és beszippantotta a számára olyan kellemetlen friss levegőt.

• Azt hiszem nincs más választásom.
• Akkor keressük meg anyuékat. javasolta Peti és óvatosan a vállára tette Beton bubut.

Petneházy Panni és Peti valóban budapesti gyerekek voltak, de a szüleik nagyon szerettek kirándulni, ezért a legtöbb szabadidiejüket a Budai hegyekben töltötték. Ismerték a legtöbb útvonalat és kirándulóhelyet a környéken és nagyon is jól tudták, hogyan kell az erdőben viselkedni. De persze a majdnem 10 éves Panni és a 7 éves Peti igazi gyerekek voltak: nem vetették meg a focit és bizony a telefonon is szívesen játszottak - már ha megengedték nekik.

Amikor végre utolérték a szüleiket Betit először elrejtették és hosszas magyarázkodásba kezdtek. DIfi még mindig nagyon izgatottan szaglászott Peti hátizsákja felé, ahol a bubu lapult, de most már nem akarta feltétlenül felfalni a kis lényt. Anyu hitetlenkedve hallgatta  a mesét, de Apunak derengett valami, hogy olvasott egyszer a bubukról, így nem volt más hátra, mint bemutatni Betit.

• Jó napot! - mondta Beton Bubu amint kikászálódott a kisfiú hátizsákjából - Azonnal vissza akarok menni az aluljárómba. Azonnal vigyetek vissza, mondtam már.

Anyu összeráncolta a szemöldökét.

• Holnap megyünk vissza a városba kedves Beton Bubu, ha szeretnéd, hogy visszavigyünk, el kell kísérned minket a kirándulásra. Peti, hozod a válladon? Gyalog biztos nem érne minket utol.

Beti kicsit behúzta a nyakát, mert érezte, hogy szemtelen volt és elhelyezkedett Peti pólóján.

A nap hátralévő részében mind a négyen megbánták, hogy megígérték Betinek, hogy visszaviszik Budapestre. A kis bubu mindenért morgott: ha sütött a nap, ha susogtak a fák, ha elszállt mellette egy méhecske, ha Peti gödörbe lépett és neki meg kellett kapaszkodnia, nehogy leessen.

• Ilyen nincsen a járdán, sétálsz szép egyenesen! Meg vannak közlekedési lámpák, nemcsak úgy mész, ahogyan az eszedbe jut.
• Hagyd már abba, mert leteszlek a fűbe! Ki se látszol belőle…
• Igen épp akartam mondani, hogy az meg a másik, hogy…
• Elég volt! - tette le a hátizsákját Anyu. Itt egy pihenő, megesszük az uzsonnánkat és leülünk egy kicsit.

A család letelepedett a padokra és elővette az otthonról hozott elemózsiát. Peti észrevett egy izgalmas bogarat, elővette a nagyítóját, hogy közelebbről is megnézhesse. Beti akkorát ugrott, hogy majdnem leesett az asztalról.

• Jaj ne, óriást varázsoltál belőle! Kicsinek is gusztustalan volt…
• Dehogy varázsoltam belőle óriást. Nézd, ez egy nagyító, meg tudom vele vizsgálnin a rovarokat, bogarakat, más apródolgokat. Kipróbálod?

Beti félve nyúlt a nagyító után, aztán az asztalra irányította. Egy kis pamacs moha tapadt a faasztal lapjára, a bubu szeme elkerekedett, amikor megnézte nagyítóval.

• Nahát, nem is látszik, hogy milyen sok kis levélből áll.
• Bizony, - mondta apa - és ahányat megnézel, mindegyik máshogy néz ki. Rengeteg mohafajta van az erdőben.

Beti, először a kényszerkirándulás folyamán izgatott lett. Cipelte magával az óriási nagyítót és mohákat keresett. Az asztalon többféle is volt, ezért izgatottan lerúgta az üres szalvétákat és a csokipapírt az asztalról és masírozott volna tovább. Anyu azonban megállította:

• Beti, nem szemetelünk az erdőben!
• Ugyan már - mondta Beti és fel sem nézett a nagyítóból - majd a kukások összeszedik.
• Csakhogy itt nincsenek kukások. Az erdőre nekünk kell vigyáznunk, mert nem lenne ilyen szép, ha mindenki teledobálná szeméttel.
• Sőt, ha sok szemét lenne - tette hozzá apa - előbb -utóbb a mohák is kipusztulnának.

A bubu erre már letette a nagyítót és Apura sandított.

• Oké. Az nem lenne olyan jó. Tudod miért tetszenek?
• Nem, miért? - kérdezte Apu.
• Mert olyanok, mint a graffitik. Mindegyik másmilyen.
• Tényleg olyanok! - csatlakozott Betihez Peti és Panni.
• Ha kigyönyörködtétek magatokat szedjük össze a szemetet és induljunk tovább. Még több, mint egy óra a szállásunk. - mondta anya és visszacsomagolta a maradék étel a hátizsákjába.

Beton Bubu most már sokkal kevesebbet morgott, részben, mert megtarthatta a nagyítót, részben, mert kezdett hozzászokni a finom illatú levegőhöz és az erdő hangjaihoz. A következő tisztáson már elragadtatottan kiáltott fel.

• Nahát! kertészet! Ilyet egyszer már láttam!
• Ez egy rét sok-sok virággal. Nézd mennyi féle? - vette át Panni a bubut Peti válláról.
• És nézd, olyan is van, amelyik repül! - kiáltott Beti.
• Az pillangó, legalább annyiféle van belőle, mint mohából, ha nem több. - mondta Anyu.

Sokáig futkostak a réten egyik virágtól a másikig, a végére Betinek olyan jókedve kerekedett, hogy el is felejtette, hogy mennyire haza akart menni. Difi mindig megpróbálta elkapni a repkedő méhecskéket, Beti ezen nagyokat nevetett. Akármennyire félt is az elején a kutyától, végül már az is előfordult, hogy az ő hátán nyargalászott a virágtengerben.

• Indulás! - vetett véget a hancúrozásnak Apu. A gyerekek csak vonakodva fogadtak szót.
• Most hová megyünk? - kérdezte Beti, mikor végre elfoglalta a helyét, ezúttal Panni vállán.
• A szállásunkra. Fürdünk egy nagyot a medencében és lefekszünk aludni. Holnap pedig hazaviszünk az aluljáródba.
• Az jó lesz - mondta a bubu, bár a hangjában egy kis szomorúság bujkált.

A medence szélére már kevés maradt az energiából. Beti nem nagyon szerette a vizet (rendszeresen elbújt, mikor az aluljáróját mosták), de ez a tiszta vizű fürdő azért őt is csábította. Úszni ugyan nem tudott, de Peti tenyerében - mint egy fürdőkádban azért ő is tudott pancsolni. A hosszú nap után jól esett a vacsora: Beti olyan hangosan csámcsogott, hogy Anyunak többször rá kellett szólnia - bár igazából nem haragudott.

Másnap reggel a nap csiklandozta meg Beti apró talpacskáit a hosszú és mély álom után. Életében nem volt ilyen fáradt és életében nem aludt még ilyen jót. A család már pakolt, csak Difi hortyogott még a sarokban.

• Gyere, Beti, mindjárt indulunk! - mondta Apu - Biztosan várod már, hogy hazatérhess.
• Igen… - hebegte a kis bubu - várom, igen, csakhogy. Szóval az az igazság, hogy még egy csomó mohát nem láttam. Meg aztán csak meg kellene tanulnom járni ebben a nagy fűben…. Mikor jöttök legközelebb?
• Három hét múlva. - nevetett Anyu - de addigra már lehet, hogy Erdei Bubu lesz belőled!

Beti sokáig integetett a kis faház elől a családnak. Kezében szorongatta  nagyítót, amit Petitől kapott ajándékba. Amikor már Difi ablakon kilógó farkát sem látta a város felé vezető úton dudorászva megfordult és elindult az erdei úton, felfedezni ezt azizgalmas és számára egészen új világot: a természetet.

Beküldte: Szentendrei Judit